A Zen és a Karate-dó találkozása – Az út, amelyet mi teremtünk
A gyakorlás csendje
A karate és a zen kapcsolatáról sokféle elképzelés él a tradicionális harcművészetek gyakorlói között. Mielőtt ezekre rátérnénk, szeretnék néhány személyes tapasztalatot is megosztani, amelyek az évek során formálták a látásmódomat.
Több mint negyven éve gyakorlom a karatét, és már a kezdetektől sem tudtam pusztán sportként tekinteni rá. A nyolcvanas évek elején a Távol-Kelet misztikuma sokakat vonzott az edzőtermekbe, de abból a generációból mára alig maradtunk aktív gyakorlók. Engem akkor leginkább az hajtott, hogy testileg és lelkileg megerősödjek. Mondhatnánk, hogy ez a test és tudat egységének keresése volt – ahogyan a zenben is megjelenik –, de számomra akkor mégsem ugyanazt jelentette. Inkább menedéket kerestem az élet nehézségei elől, és a karate adott valamiféle kapaszkodót.
Tótisz András Öld meg puszta kézzel című regényében a fiatal nyomozó megkérdezi Demura mestert, mit talált meg a gyilkos a karatéban. A válasz egyszerű és megrendítő: „a fegyvert.” Ez jól mutatja, mennyire különböző utak és motivációk vezethetnek ugyanahhoz a gyakorláshoz.
A zen gyakorlása számomra később érkezett, de ma már biztosan érzem, hogy egyik út vezetett a másikhoz. Mégsem látok köztük közvetlen párhuzamot – a zen mélyen hat az életemre, de egészen más módon, mint a karate. Nagyon más az, amikor az ember az egész testével ért meg valamit, mintha csupán az elméjével próbálja befogadni.
És most lássuk, mit gondolnak azok, akik mélyebb összefüggést látnak a két út között:
A karate lehet:
sport,
önvédelem,
vagy életút.
sport,
önvédelem,
vagy életút.
Ez attól függ, hogyan gyakorolják, milyen céllal és milyen szellemiséggel.
A zen és a karate szintézise nem történelmi szükségszerűség, hanem tudatos döntés eredménye volt
A zen buddhizmus Japánban mélyen összefonódott a szamurájkultúrával és a budóval. A kendó, a iaidó és az aikidó mesterei tudatosan építették be a zen gyakorlását a harci művészetükbe.
Okinawán azonban a zen nem játszott jelentős szerepet a karate kialakulásában. A két út találkozása akkor kezdődött, amikor a karate a 20. század elején Japánba került. A japán mesterek – köztük Funakoshi Gichin – a karatét a budó szellemiségéhez igazították, és ekkor kezdett a karate szellemi úttá válni.
Ez a szintézis nem történelmi szükségszerűség, hanem tudatos döntés eredménye volt.
Toguchi Seikichi (1917–1998), a Goju-ryu egyik meghatározó alakja, különösen nagy hangsúlyt fektetett a karate szellemi oldalára. Bár nem tartozott formálisan egyetlen zen iskolához sem, a zen gyakorlati elemeit – a légzés tudatosítását, a figyelem összpontosítását, a jelenlétet – mélyen beépítette a Goju-ryu rendszerébe.
Két fontos tanítása:
„A karate nemcsak a test edzése. A karate a szív és az elme edzése is.”
„A technika csak az első lépés. A technikán túl kezdődik a valódi karate.”
Ahogy mesterem, Masaji Taira sensei gyakran hangsúlyozza, a kata valódi értelme nem a látványos mozdulatokban rejlik, hanem azokban a mélyen rétegzett, gyakorlatias alkalmazásokban, amelyek csak kitartó kutatással tárulnak fel. Ő mindig arra tanított, hogy a felszín mögé nézzek, mert a kata minden egyes mozdulata egy valós, működő harci elv hordozója.
A karate-dó nem magától születik meg, hanem a mester és a tanítványok közösségének együttes munkája, odafigyelése és szellemi jelenléte teremti meg. A gyakorlás légköre, a kölcsönös tisztelet és az egy irányba haladás teszi élővé és valódivá az utat. Így a karate gyakorlása önmagában még nem vezet szellemi fejlődéshez. A dó, az út, csak akkor jelenik meg, ha:
a mester példát mutat,
a közösség nem csak a mozdulatok csiszolására fókuszál,
a gyakorló hajlandó önmagával szembenézni.
a mester példát mutat,
a közösség nem csak a mozdulatok csiszolására fókuszál,
a gyakorló hajlandó önmagával szembenézni.
Toguchi sensei így fogalmazott:
„A karate célja nem a győzelem. A karate célja az, hogy jobb emberré válj.”
A sportkarate elsődleges célja a győzelem, ezért a figyelem a teljesítményre, a versenyhelyzetre és a külső eredményekre irányul. A karate‑dó ezzel szemben a gyakorlót formálja: a technika a jellem, a fegyelem és a belső tartás csiszolásának eszköze. Míg a sportkarate a versenyzőt fejleszti, addig a karate‑dó az embert alakítja át — csendesebben, de mélyebben. Mindkettő értéket képvisel, de a döntés a miénk melyiket részesítjük előnyben.
A zen gyakorlás lényege Dógen zen mester szerint:
„A Buddha‑utat tanulmányozni annyi, mint önmagunkat tanulmányozni. Önmagunkat tanulmányozni annyi, mint önmagunkat elfeledni. Önmagunkat elfeledni annyi, mint a megszámlálhatatlan létező által megvalósulni. Amikor a megszámlálhatatlan létező által megvalósulunk, testünk és elménk, valamint mások teste és elméje is lehullik. A megvilágosodásnak még a nyoma is eltűnik, és ez a nyomtalanság vég nélkül folytatódik.”
A karate‑dó útján ez a folyamat így jelenik meg:
A technika elsajátítása
A gyakorlás kezdetén a mozdulatok formájára, helyes kivitelezésére és a test alapvető koordinációjára figyelünk.
Itt a test „tanul”, az elme pedig követi és rögzíti a mintát.
Önmegfigyelés és belső összhang
Ahogy a technika egyre természetesebbé válik, a figyelem befelé fordul: érzékeljük a testérzeteket, a légzést, a feszítés és ernyesztés váltakozását.
Megértjük, hogyan hat egymásra a test és a tudat, és hogyan formálják a mozdulat minőségét.
A mozdulat és az elme egysége
A gyakorlás mélyebb szintjén a cselekvés és a tudatosság már nem különül el.
A technika „magától” történik, erőlködés nélkül, tiszta jelenléttel.
Ezt nevezzük testtudatosságnak, vagy a zen kifejezésével élve: a cselekvés és a cselekvő egységének.
„Karate ni sente nashi” – nem taktika, hanem belső állapot
Funakoshi Gichin alapelve – 「空手に先手なし」 – Karate ni sente nashi – nem csupán önvédelmi elv, hanem etikai és szellemi útmutatás.
a támadás szándéka a szívben születik,
az ego az, amely támadni akar,
a valódi győzelem önmagunk felett aratott győzelem.
A karate-dó értéke hasonlóan a zenhez jelen lenni a pillanatban.
A karate-dó gyakorlása megtanít:
jelen lenni,
figyelni,
uralni a légzést,
uralni az elmét,
harmóniában élni a természettel és másokkal.
A technika önmagában nem vezet el idáig; a szellemi hozzáállás az, ami a karatét valódi úttá formálja. Fontos hangsúlyozni, hogy lehet karatét gyakorolni zazen nélkül, és zazent is karatétól függetlenül. A kettő tehát nem feltétele egymásnak. Mégis helytelen hozzáállás lenne azért ülni zazent, hogy jobbá tegyük a karaténkat. Ez ugyanis szembemegy a moshotoku, vagyis a cél és haszon nélküli gyakorlás elvével, amely a Szótó zen buddhizmus egyik alapvető tanítása.
Összegzés
A zen és a karate kapcsolata nem történelmi szükségszerűség, hanem tudatos döntés kérdése.
A karate-dó nem magától születik meg: a mester és a gyakorlókból álló közösség alakítja ki.
Ha a karate csak technika, akkor sport.
Ha a karate magát a gyakorlás folytonosságát helyezi középpontba és nem a győzelem vagy vereség eldöntését, akkor az út.
A zen és a karate kapcsolata nem történelmi szükségszerűség, hanem tudatos döntés kérdése.
A karate-dó nem magától születik meg: a mester és a gyakorlókból álló közösség alakítja ki.
Ha a karate csak technika, akkor sport.
Ha a karate magát a gyakorlás folytonosságát helyezi középpontba és nem a győzelem vagy vereség eldöntését, akkor az út.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése