A tudás átadásának tradicionális, japán módja
 |
| A Tanulás útja |
Shu-Ha-Ri:
A „Shu” szó jelentése „megragadni
a formát” a mozdulatokat pontosan úgy megtanulva, ahogy a mester mutatja.
A
„Ha” szó jelentése „megszakítani
a tradíció láncát” a saját alkatunkhoz, egyéniségünkhöz igazítva a
mozdulatokat, de megőrizve a karate-do alapelveit.
A
„Ri” azt jelenti, magát minden eddigitől függetlenítve egy magasabb
szintű kiindulási pontot találva tovább haladni.
A
gyakorlásunk a klasszikus japán felfogás szerint mindig ezt az oktatási
folyamatot követi. A tanulásnak ez az egyedi megközelítése évszázadok óta
létezik Japánban, és segített a tradicionális Japán tudás-hagyomány
fennmaradásában. A harcművészeteken belül a karate-do, aiki-do, ken-do is ezt a
felfogást követi, de az Ikebana, No színház és a Haiku költészetet is így
oktatják. A múltban sikeres volt a „Shu-Ha-Ri,” de a modern korban, a
tanulás és oktatás új megközelítései átalakítják a tudás átadásának hagyományos
módját. A tradicionális japán művészetek sikeres átadása a tanulók következő
generációja számára napjaink mesterein, és az ő bölcsességükön múlik, hogy hogyan
konfrontálódnak a „Shu-Ha-Ri” erősségeivel és buktatóival.
„SHU:” ragadd meg a formát. Azt jelenti, hogy mindent megtanulni
pontosan úgy, ahogy a tanító mutatja. Egyébként nincs meg a következő
lépcsőfokhoz az alap.
A kata azaz forma az oktatás eszenciája
minden tradicionális japán harcművészetben. A kata alatt ebben az esetben minden
mozdulat és ezek kombinációja értendő. Ez az adott stílus tudás anyagának
legpontosabb bemutatását jelenti. A mozdulatok látszólag egyszerűek. A forma
annyira megfoghatónak tűnik, ezért sokszor tévesen úgy gondolják, elég ha
a kata felszínét lemásolják. Helyesen
tanítva, a forma magában foglalja az ura-t, tehát az adott formában lévő
mélyebb információt, de ez a felületes szemlélő, gyakorló előtt rejtve marad.
Gondolhatunk itt a lágy erőre ahol a helyes izom koncentrációtól, válik
alkalmazhatóvá a mozdulat, vagy a mawashi-uke számtalan alkalmazási
lehetőségére. Az a gyakorló, aki nem találja meg a felszín alatt elrejtett
tudást, az megreked egy adott szinten és az a sorsa, hogy örökké kezdő maradjon.
A tanulónak először fel kell adnia az egóját egy látszólag véletlenszerűen ismétlődő
gyakorlatok sorozatáért. Az edzés a karatékát fizikai és mentális próbatételek
elé állítja, amely legyőzéséhez kitartás, akaraterő és alázat szükséges, hogy
elfogadjuk a mesterünk instrukcióit. Az első szinten eljutunk oda, hogy
mentálisan kizárólag egy adott feladatra tudunk koncentrálni. Ahogy a tanuló
halad az úton, a kihívások különböző aspektusaival találkozik. Ahogy ezek a
kihívások egyre intenzívebbé válnak, a tanuló elméje megtanulja a tudást sokkal
hatékonyabb módon feldolgozni, alkalmazni. Idővel olyan neuro-muszkuláris*
folyamatok válnak intuitíven* rögzítetté, amelyek automatizlódnak* anélkül,
hogy az adott pillanatban tudatosan végiggondolnánk azt.
Talán túlzásnak tűnhet, de bárki, aki ismeri
az adott harcművészet mozdulatait képes a tanulót megtanítani az alapokra. De ahhoz
hogy tovább tudjunk lépni fontos az igazi mester, aki a megfelelő alapelvek
mentén tanít, folyamatosan felhívva figyelmünket a hibáinkra és megmutatva,
hogyan és mit kell javítanunk. Erre egy középszerű oktató, aki nem kellő
figyelemmel áll a gyakorlásunkhoz nem képes. Ha a rossz szokások kialakultak a
tanulóban, azt később ki kell belőle nevelni. Ez nem csak veszélyes, de meglehetősen
frusztráló a tanuló számára. Ez a tanítási hiba eredményezi, hogy a fejlődésében
megrekedt gyakorló, mivel már nem lát perspektívát maga előtt, abba hagyja az
edzést. A mozdulatok pontos elsajátítása és tökéletesítése bármely tevékenység
helyes kivitelezésének alapját képezi, és sohasem szabad ezeket alulértékelni.
HA: azt jelenti, hogy a tradíció láncát megszakítani, saját
fejlődésünk útját keresve. Ezt sokan túl korán próbálják meg, mert magukat nem
jól ítélik meg.
A
középső szinten előtérbe kerül a bunkai, az adott mozdulatok alkalmazása. Napjainkban
ezeknek az alap változatát a katával együtt tanítják. A forgatókönyv, már
létezik, de ezeket tartalommal nekünk kell megtöltenünk. El kell kezdeni keresni a saját alkatunknak és
karakterünknek megfelelő alkalmazását a mozdulatoknak, ezt hívják oyo-bunkainak.
Itt tudunk értéket adni az előző szinten elsajátított mozdulatoknak. A
gyakorlásunk szigorúan a kata pontos végrehajtására korlátozódik, változtatás
nélkül. Ezen a folyamaton keresztül a mester segít a tanulónak megérteni,
azokat az aspektusokat, amelyek a forma mögött rejtőzködik. Ez a felismerés
néhány tanulónak igazi felfedezés, míg mások számára már nyilvánvaló lehetett egy
ideje.
Ez az első lehetőség a kreatív önkifejezésre,
amely megengedett a tanulónak. Ezt úgy hívják, hogy „eltérés a létezőtől
a formán belül”, vagy a „tradíciókban gyökerező variáció, amely
létezik a szigorúan előírt nagyszerűen megalkotott forma zártságában”. A
tanulót arra bátorítjuk, hogy vegyen fontolóra különböző megoldásokat. Ez a
kritikus helyzet a mestertől rendkívül körültekintő instrukciókat követel meg,
mert a túl nagy eltérés a technika felületességéhez vagy elkorcsosulásához
vezethet. A túlzott korlátozás tönkreteheti a mélyen húzódó intuitív
tehetséget. A kreatív tehetség bátorítása a célunk, de ez a tapasztalás nem
mehet a nagyszerűen megalkotott forma rovására. A formának felismerhetőnek kell
maradnia.
Ahogy végig megyünk a tanulás folyamatán, rá
kell jönnünk, hogy a technikák alkalmazási lehetőségeinek száma majdnem
végtelen. A fejlődés eddig nem tapasztalt képességekben nyilvánul meg. Sok
kiváló tanuló először a tanulásnak ebben a fázisban mutatja meg igazi
képességeit. Már jobban értékeli a katát, és felismeri a benne rejlő mozdulatok
bölcsességét. Következésképpen sok mester úgy tartja, hogy ez a legkifizetődőbb
része egy tanuló fejlődésének. A mester munkájának gyümölcsei ebben az
időszakban érnek be.
Fontos, hogy az adott stílus hagyományaihoz,
központi mondanivalójához szigorúan ragaszkodjunk, szemelőt tartva a stílus
alapító eredeti szándékát ezzel fejlesztve iskolánkat. A kata kötöttségeihez
ragaszkodni kell, hogy megtartsuk stílusunk identitását. Fontos hogy a tanuló
elméjét és technikáit folyamatos kihívásoknak kell kitennünk a tanulás ezen,
középső szintjén.
RI: azt
jelenti, magát minden eddigitől függetlenítve egy magasabb szintű kiindulási
pontot találva tovább
haladni.
A modern harcművészetek, küzdő sportok egyes
gyakorlói semmibe veszik a katát. A shu-ha-rit túlságosan zártnak, régimódinak
tartják. Az igazság azonban az, hogy ez egy hibás hozzáállás, mely abból ered,
hogy félreértelmezik a kata célját. A legtöbben, a mély tudás tapasztalatán kívül
állnak, úgy tekintenek a katára, mint egy önálló művészetre ahelyett, hogy egy
kifinomult oktatási eszközt látnának benne. Ez csupán harcművészetünk felszíni
tükröződése központi mondanivalójának. Az ő hibás magyarázatuk szerint a kata
„maga a művészet”. Ez olyan, mintha azt képzelnénk, hogy egy szótár a teljes
megjelenése egy nyelvnek. Sajnálatos módon napjainkban számos tradicionálisnak
mondott stílus akaratlanul megerősíti ezt a téves értelmezést a kata
túlhangsúlyozásával. Gyakori ezekkel az iskolákban, hogy a központi elemek és a
tudás a múlt homályába vész, és mindaz, ami megmarad, csupán a kata külső héja.
Ha ez megtörténik, az iskola óhatatlanul elkorcsosul a technikák leegyszerűsödnek
tánccá, ahol az alkalmazhatóság másodlagossá válik. Ezen iskolák tradíciói
valójában halottak. Olyanok, mintha egy csontváz alapján igyekeznének
megjeleníteni egy teljes személyt.
 |
| Saifa Kata Bunkai |
A „ri”-t nehéz elmagyarázni, mert azt
nem „megtanítják,”
sokkal inkább „elérnek oda.” Ez a végrehajtás egy olyan állapota, ami
egyszerűen bekövetkezik, miután a „shu” és a „ha” már beépült. Ez a
kata elmélyülése egy olyan haladó szinten, ahol a kata külső héja megszűnik
létezni. Csak a kata mélyen nyugvó igazsága marad. Ez egy forma, a forma
tudatossága nélkül. Ez a technika intuitív kifejeződése, ami annyira hatékony,
mint az előre elkészített formája, de teljesen spontán. A technika felszabadul
a tudatos gondolat megkötöttségéből. Képes felismerni egy eseményt vagy
fenyegetést, mielőtt valójában megtörténne. Pedig valójában a megfigyelőt
becsapja a saját elméjének mentális tehetetlensége. Az észlelés és a válasz
reakció közötti késedelmi idő lecsökken egy majdnem érzékelhetetlen szintre. Ez
a „ki”.
Ez a „mushin”.
Ez a „ju”.
Ez mindezen dolgok összessége. Ez a harci képesség legmagasabb szintjének
megtestesülése.
A „ri”-vel azonosítható technikai kivitelezés
szintje valójában túl van a legtöbb gyakorló egyén képességein. A legtöbb ember
egyszerűen képtelen elérni a legmagasabb szintet. Ugyanakkor gyakran azok a
tanítók, akik sohasem érik el a technikai végrehajtásnak ezt a szintjét, kiváló
mesterek lesznek, képesek arra, hogy egy tanulót a legmagasabb szintre
vezessenek. Néhányan megpróbálják figyelmen kívül hagyni a saját korlátaikat.
Ezt a gondolkodást furcsának találom. Szeretném emlékeztetni ezeket, az
embereket arra, hogy bármely tevékenységet tekintve, nem minden emberi lény rendelkezik
a mesterré válás képességével. Mint egyének, mi mindannyian rendelkezünk
bizonyos képességekkel, és hiányosságokkal. Ezek az egyéni képességek és hiányosságok
tesznek minket emberré. Megpróbálni tagadni az igazságot olyan, mintha
letagadnánk azt, ami minket különbözővé tesz másoktól. Elménkben fontos
emlékeznünk arra, hogy az alázatos személy felismeri azt a tényt, hogy
mesternek lenni egy tevékenységben nem garancia arra, hogy egy másik
tevékenységben akár csak átlagos szintre tudunk jutni. Éppúgy, mint ahogy a
technikai szakértelem nem feltétlenül garantálja a tanítási szakértelmet.
Ezen a szinten a tanuló irányítja az
iskoláját, odafigyelve a tradíciókra, folyamatosan kontrollálva az egóját. Felismeri,
hogy a mestere és az iskolája nélkül sohasem érhette volna el a lehetőségei
végső határát. Tudja, hogy tartozik, a mesterének az elkötelezett tanításért. A
tanítójának büszkén és boldogan kell a tanulója mellé állnia. Az ő oktatási feladata
itt véget ért.
Sajnos itt sokan elbuknak, a maguk és a
tanulóik teljesítményében való hit és büszkeség helyett a hiúságuk áldozatává
válnak. A mester kudarcát manapság gyakran azonosítják a tanuló tiszteletének megszűnésével.
Gyakran ez a probléma akkor ölt testet, amikor a mester igyekszik újra
feleleveníteni a szigorú tanuló-tanítvány viszonyt, ami megakadályozza a
tanulót abban, hogy elfoglalja méltó helyét az általa képviselt iskolában.
Ezáltal felnőtt önálló pozícióba kerüljön. Ebben az időszakban néhány mester
úgy értelmezi az ő útjától való eltérést, mint a tanításainak elutasítását.
Igazából a mester egyes tanításait meg kell tagadnia egy tanulónak ahhoz, hogy
elérje az önkifejezés legmagasabb szintjét az általa gyakorolt
küzdőművészetben. Néhány mester azt sem akarja felismerni, hogy az ő saját
tanításaitól való eltérés ezen a szinten a tanuló egyedülállóságának és felnőtt
meggyőződésének megtestesülése. Ez a meggyőződés – és ezt nem szabad
elfelejteni – részben a mester saját tanításain alapul.
Összegzés: a fehér fekete lesz, majd ismét
fehér.
Az
iskola minden résztvevőjének feladata, hogy elfogadja a saját küldetését, és rendszeresen
belenézzen a házi-oltár tükrébe, ami a torzítatlan valóságot mutatja. És
alázatosan kérje istenét, hogy segítsen kritikus szemmel belenézni a saját
szívébe és motivációiba, hogy tüzetesen megvizsgálja a lelkiismerete halk
hangját, legyőzve a hiúságát. A „Su-Ha-Ri” elve segíti a mestert és
tanítványt, hogy felelősségteljesen továbbadják iskolájuk, alapító mesterük
tudását, bölcsességét.
Neuro-muszkuláris: Idegek és izomzat közötti kapcsolat, összeköttetés.
Intuíció: Ösztönös megérzés, a dolgok mélyére látásának képessége.
Automatikus: Önműködő, akaratunktól független.
